Selyem Zsuzsa: Együtt bámulni az embereket
Selyem Zsuzsa kritikája Az óra, amikor semmit sem tudtunk egymásról gyergyószentmiklósi előadásáról.
Bozsik Yvette és Iványi Marcell bámulatosan szép groteszket talált ki a gyergyószentmiklósi és székelyudvarhelyi Peter Handke színműre. A darab maga is bámulatos: ott ül az ablakban az író, és bámészkodik. Jönnek-mennek az emberek kint a téren – meg bent a fejében, ő meg válogatás nélkül leírja őket. Van abban valami különösen talányos, hogy Handke ezt 1992-ben műveli, amikor már egy éve javában dúl a balkán háború, amellyel kapcsolatos nézetei (ti. hogy a szerbek volnának az áldozatok, és olyannyira ezt hangoztatta, hogy az emberiség-ellenes bűnökkel vádolt Milošević tanúnak kérte fel a hágai bíróságon) komoly gondot okoztak mindazoknak, akik zseniális életművét tisztelték. (Az 50 000 euró pénzjutalommal járó Heinrich Heine díjat 2006-ban neki ítélik, majd politikai állásfoglalásai miatt visszavonják.)
A bámulat viszont ebben az előadásban sok más nézőpontból is új jelentéseket kap. Számomra az volt hihetetlenül izgalmas, ahogyan a színházi néző, a spectatorfogalmát át meg átfordították: a színpad, a játék terét határozottan elválaszották a nézőtértől azzal a fényáteresztő vetítővászonnal, amely hol filmvászonként tökéletesen elzárta a két teret, hol teljesen átlátszóként feloldotta a határvonalat, hol pedig félig áteresztve a világítást (Pető József munkája) egy fantasztikus, álomszerű teret hozott létre, amelyben egyszerre volt jelen a városról (Gyergyószentmiklósról) vetített film és az éppen játszó színészek.
