Zsákbamacska
|
|
||||||||||||||||||
|
Georges Feydeau Zsákbamacska komédia
Zene: Zeno Apostolache m.v. Jelmez: Szakács Ágnes m.v Mozgás: Liviu Matei m.v. Díszlet, rendező: Kövesdy István mv.
Bemutató: 2005. december 4.
“Könnyedén nyilatkozunk Feydeau-ról. Ráaggatunk néhány állandó jelzőt, vállon veregetjük és az ügyes színházi mesteremberek közé soroljuk. Ő < a visszájára járó világ forgó Galileije>, <a nevetés főmérnöke>, <a legügyesebb jókedvárus>, aki pedáns pontossággal üzemelteti humorgépezetét, s a világtól semmi mást nem akar, csak kacagást. Gondolatai nincsenek, világnézete még kevésbé, figurái nem jellemek, csak bábfigurák, az egész Feydeau-életmű olyan, mint a krémes, nincs benne semmi keménység, semmi tartósság. Körülbelül ennyiben taglalható a Feydeau-elemzések köre. Bírálói többnyire azt vetik szemére, amit hívei dicsérnek. De lelkesedésükben ők sem jutnak tovább néhány közhelyszerű megállapításnál. <Mindenki Georges Feydeau gépezetéről beszél – mondja Ionesci-, de talán az a helyzet, hogy nem tanulmányozták eléggé!> Inesconak valószínüleg igaza van.” Vinkó József: Pokolgép az alsónadrágban (Színház, 1983. november)
A „kacagás királya” lett Feydeau és lelkes alattvalóinak áldozatkészségéből paloták és autók tulajdonosa. Vagyonokat szerzett, a darabjaival. („Champignol malgré lui”, „Dindon”, „L’Hôtel du Libre-Échange”, „Occupe-toi d’Amélie”, „Monsieur chasse”.) De már akkor, világsikerei közepett hallottam vagy olvastam róla, hogy a pénz egyáltalán nem teszi boldoggá. Már akkor azt suttogták róla, hogy Feydeau az az ember, aki autója és palotája méhében azon töpreng: érdemes-e élni és nem volna-e jobb valami mérgezett tűvel felpukkantani azt a színes vagy szürke szappanbuborékot, amit életnek nevezünk? Később, mikor Párizsban személyesen érdeklődtem Feydeau iránt, egyik francia író ismerősöm így jellemezte őt: „l’ermite du rire”. A kacagás királyából a kacagás remetéje lett. Feydeau, a nagy mulattató, a kacagás viharainak fölényes igazgatója röstellte, hogy mint ember oly savanyú, oly kétségbeesett volt, mint a legrosszabb emésztésű gyomorbajos és talán ezért: alig ment emberek közé. Hisz megjelenése csak csalódást kelthetett volna. Az emberek azt hitték, hogy ha Feydeauval beszélnek, legalább is egy viccet visznek haza, amin egy hétig lehet nevetni. És Feydeau talán nem akarta kiábrándítani a derék, lelkes embereket, nem akarta lesújtani őket a maga keserűnél keserűbb életfilozófiájával, nem akarta lehűteni őket a melankóliája hideg zuhanyával, tehát inkább elkerülte őket. Párizs legszomorúbb, legmagánosabb, legvigasztalhatatlanabb embere Feydeau lehetett. (…) Feydeau a mindennapi élet legszürkébb jeleneteiből, közönséges perpatvaraiból, legunalmasabb családi mozzanataiból csiholja ki azt az isteni szikrát, amit humornak nevezünk. Ő a fölséges bohóc, aki az élet megdöbbentőn szürke és egyhangú érthetetlenségét a kacagás csengő aranypénzévé változtatja. És hiszem, hogy Feydeau igazi megértéséhez kell az a pesszimizmus, amely a korral és tapasztalattal jár. Filozófus bohóc (…) Színi Gyula: Feydeau (Nyugat, 1921., 13. szám)
|
