Jevgenyij Griskovec: Tél
- Знма -
| Első katona | Kőmíves Csongor |
| Második katona | Kolozsi Borsos Gábor |
| Hópelyhecske | Vajda Gyöngyvér |
Rendező: Béres László
Dramaturgiai munkatárs: Zsigmond Andrea m.v.
Zenei munkatárs: Szűcs Amália m.v.
Bemutató: 2010. február 7, vasárnap 19:00 óra
A Tél című színdarab két katona megfagyásáról szól. A közelebbről meg nem határozott parancsot végrehajtó katonák, akiknek egy objektumot kell felrobbantaniuk, a téli éjszakában várakoznak. Beszélgetésük az élet legapróbb, mégis kifejezhetetlen, furcsa dolgairól szól: a cigarettázás örömeiről, az iskolai olvasmányokról, az udvarlásról. Griskovec hősei a nyelvvel, az önkifejezéssel küszködnek. A katonák eleinte csak múltjukat elevenítik fel, de ahogy lassan megfagynak, a múltat felváltja a képzelet, majd lázálmok. Az orosz népmesékből és fenyőünnepekről érkezik hozzájuk Hópelyhecske, aki a darabban az örök nő szerepét alakítja: gyerekkori szerelmüket, barátnőjüket, édesanyjukat és magát Hópelyhecskét. A tér-idő síkokat váltogató, emlékekben, képzeletekben, lázálmokban kalandozó darab egy apokaliptikus robbanással ér véget: a katonák felrobbantják azt a bizonyos objektumot, és/vagy Újév van, durrannak a petárdák. Télapó pedig ajándékok helyett fagyhalált hoz.
Jevgenyij Griskovec egyéniségével és művészetével új stílust teremtett, az azóta „új őszinteségnek” elkeresztelt színházi irányzatot. Rajta keresztül, úgy tűnik, a színház ismét felfedezte a személyiséget, az őszinteséget, a közvetlen hangnemet és az egyszerű halandót (akinek azért olyan elődei vannak a kisember irodalmi alakjában, mint Gogol, Dosztojevszkij vagy Csehov hősei), a színészre lecsupaszított, eszköztelen, teatralitás nélküli színházat és a néző közvetlen megszólítását. A kortárs orosz színházban egyedül ő volt képes olyan előadásokat létrehozni, amelyek egyszerre tudták megszólítani a legátlagosabb nézőt és a kifinomult ízlésű színházbajárót. Egyrészt azzal, hogy a szöveg a közös múltból építkezik és mindenki számára érthető, ismert reáliákból, élményekből áll, másrészt pedig folyamatosan rákérdez a létre – de nem intelektuálisan pózolva, kivülállóként, hanem úgymond benne állva a létben. Az ő színházi nyelvének a személyesség a legfontosabb ismérve. Az új naivitásnak vagy új szentimentalizmusnak is nevezett stílus arra ösztönzi darabjai majdani előadóit, hogy saját történeteikkel, élményeikkel, megfigyeléseikkel egészítik ki a szöveget. (Tompa Andrea Világszínház 2002/4-5)
