Barta Edit: Az ég zárva
Mintha egy évtizedek óta a padláson heverõ, lezárt bõröndöt nyitna fel a Figurina Stúdió Színház elõadása: gyerekkorunk mesékkel teli bõröndjét, ahol a faágakról szóló szõlõ és csengõ barack hull, a fõhõs útját pedig a szerencse kövezi ki. De ez csak a látszat: a gyergyószentmiklósi társulat Három tánc Beckettre címû elõadásában nincs senki, akinek útja boldog véget érne, a szereplõk pedig a színes ollók által metszett úton haladnak… De itt az út vége a halál, s igazi fõhõs sincs, csak fura, csetlõ-botló, szánni való figurák, akik mosolygó alma helyett csak mûanyagba harap(hat)nak.
Három tánc Beckettre – Figurina Stúdió Színház Vendégségben Budapesten – Határon túli magyar színházi esték
A román Nemzeti Táncközpont mûvészeti igazgatójának, Vava Stefanescunak köszönhetjük a Beckett rövid darabjaiból (Némajáték I., II., Jövés-menés) alkotott komplex és varázslatos, meseszerû világot. Stefanescu fizikai színháza egyetlen hatásos gesztusra épít: az elõadás a Beckett-szövegekben egzisztáló értéktelenséget és sivárságot ellenpontozza a színpadi struktúra minden egyes rétegével: az érzéki, erõteljes vizualitásra építõ díszlettel, a szereplõk színes-játékos jelmezeivel és nemkülönben verbális és non-verbális gesztusaikkal.
A rendezõ a Thália nagytermét aprócska padlásszínházzá alakította, s mi nézõk is a színpadon foglalunk helyet, ahol már az elsõ percben kiderül számunkra, hogy a szereplõk mesés lakóhelye valójában egy szemétdomb. A Némajáték I. keménykalapos, chaplini figurája (Barabás Árpád) e nemes hely porondmestere: fehér lábszára kivirít felhúzott nadrágjából, botjával fel-alá járkál, csapkodja-szurkálja az égbõl érkezõ, s a színpadot elborító szemeteszsákokat.
Bár a darab többi szereplõje is jelen van a színpadon – szemeteszsákokba rejtõzve -, hosszú ideig csak Barabást láthatjuk, amint a zsinórpadlásról leereszkedõ tárgyakkal mindennapjainak hiábavaló harcát vívja. Az égbõl elõbb egy egyleveles fa, majd egy kancsó víz érkezik, mindkét zsinóron lógó tárgy a megszerezhetõség határát súrolja. A férfi roppant küzdelmei sorra kudarcot vallanak: mikor már-már elérné a kancsót, az feljebb emelkedik. Egy ideig azon ügyeskedik, hogy felakasztja magát, de a fa egyetlen ága lekonyul. A férfi nemtörõdömsége irigylésre méltó: ha már így hozta az élet, leül a fa alá, s inkább körmöt vág egy hatalmas ollóval.
Lassan életre kelnek a többiek is, a Némajáték II. két férfi szereplõje – leginkább hullazsákokra emlékeztetõ – zsákból bújik elõ; egyéniségükhöz szimbolikusan társul egy-egy tárgy. Egyikük (Selyem András) energikus és sikerorientált, görkorcsolyán veszi fel a versenyt az idõvel, csuklóján nagyobbacska vekker. Yes, yes!, kiáltja minden megtett kör után, hogy sikerült az idõt és önmagát legyõznie. Társa (Kolozsi Borsos Gábor) épp az ellenkezõje, inkább kiszállna, ahelyett, hogy versenyt fusson az idõvel. Jobb vállán pisztoly, vörös bohócszája sírásra görbül. Létezése egy állandó öngyilkossági kísérlet, de képtelen véget vetni életének; amint a fejéhez emeli a pisztolyt, karja lehanyatlik, és bömbölni kezd. Még egy szál répának sem tud örülni, undorral köpi ki, ellentétben társával, aki mint ízletes csirkecombot ropogtatja répáját.
E fekete-fehérbe öltözött, néma bohócok világába ülteti bele Stefanescu a Jövés-menés tarka ruhás vénkisasszonyait. Flo, Vi és Ro elhagyott kerti székek, régi puffok társaságában sóhajtozik, sikoltozik, locsog a semmirõl; mindhárman egy rég letûnt kor foglya. Felszínes, eleve pusztulásra ítélt világuk közösséget vállal a némajátékok édesbús világával. Stefanescu darabjának egyik nagy erénye ez, hogy képes végigvinni a Beckett-szövegek majd’ összes színpadi gesztusát, hogy közben a szövegek egyetlen közös – igaz, omladozó – világgá kovácsolódnak össze.
A darab utolsó negyedében a szereplõk színpad jelenléte közös aktusokba torkollik, megnyílik számukra a másik világa. A kellékek olykor gazdát cserélnek a káoszban, de karaktereik nem változnak. A kancsó hirtelenjében elérhetõvé válik, melybõl – a sorsnak köszönhetõen – Barabáson kívül mindenki ihat. Vágyuk közös tárgya szimbolikusan az alma; a darab záróképében a fa leereszkedik az égbõl, a szereplõk pedig alá kuporodnak mûanyag zsákmányukkal. A plasztik az õ éhségüket sem csillapítja, mégis hangosan harsogtatva habzsolják almájukat. Életükben ez is, mint minden, csak tünemény.
Közismert, hogy Beckett milyen fontosnak tartotta a vizualitást elõadásaiban, gyakran egy-egy központi képre építve azokat; Stefanescu pedig nem fél attól, hogy erõs képekben és színpadi akciókban gondolja tovább e darabokat. Ettõl a bátorságtól válik a Három tánc Beckettre kivételes és emlékezetes elõadássá.
Díszlet, jelmez: Csiki Csaba m.v.
Ötlet és koreográfia: Vava ªtefãnescu m.v
Szereplõk: Barabás Árpád, Selyem András, Szabó Eduárd / Veres Elõd / Kolozsi Borsos Gábor, Bartha Boróka, Máthé Annamária / Vajda Gyöngyvér, Boros Mária
