Az erkölcsi tisztaság fontossága
Nem tagadtam soha, elfogult vagyok a gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház elõadásaival. Talán, mert értem a nyelvüket, érzem törekvésüket, ismerem a mûvészek elkötelezettségét. Nem jelentéktelen eleme tiszteletemnek az sem, hogy tudom, tapasztalom: mennyi munkát fordítanak arra a kevés idõre, ameddig megteremthetik nézõik és maguk számára az ünnepet.
Federico García Lorca Yerma címû tragikus költeményének választása már azért is tiszteletre méltó vállalkozás, mert a ma minden csatornán belénk erõltetett: „csak a pillanatnyi gyönyör a fontos” jelszó helyett az erkölcsi tisztaság fontosságát állítja elénk a társulat. Akkor is, ha a tisztességre törekvés végzetszerûen tragédiába torkollik. Nem letörni szándékszik a nézõt az elõadás, hanem elgondolkodtatni. Yerma (Bartha Boróka), ez az önhibáján kívül gyermektelen, de a nõi küldetés legszentebb parancsát, az élet továbbadását teljesíteni óhajtó asszony két út között választhat: vagy feladja önmagát és megmarad a gyermekért csak sóvárgó, mi több, meddõnek tûnõ feleségnek, vagy megteszi azt, amit minden hasonló helyzetben lévõ sorstársa: magtalan férje helyett maga keresi meg leendõ gyermeke (gyermekei) apját. Lorca hat képbõl álló tragikus költeményének gyönyörû nyelvezetét a rendezõi elképzelés miatt csak részben élvezheti a nézõ. Béres László ugyanis elsõsorban a mû üzenetének tolmácsolására vállalkozik társulatával, ám a lírára éhezõket szavak helyett mozgással, gyönyörû táncokkal, testbeszéddel kárpótolják a színészek.
Az idei színházi évad harmadik bemutatója után nevet az egyik szemem, és sír a másik. Béres László színházigazgató ezúttal rendezõként bizonyította be, hogy van érzéke az olyan csapatszervezéshez, ami sikerre vihet egy ügyet. Ez volt a bemutató legfõbb titka. Dobre-Kóthay Judit ugyanis megismételte azt, amit már-már magától értetõdõnek tekintünk esetében: nagyon egyszerû, de éppen annyira funkcionális díszletei és jelmezei betessékelték a nézõt a Lorca által olyan érzékletesen megénekelt andalúz falu világba. A színtér fölött a tekintetet állandóan magára kényszerítõ „hold”, az idõnként ezüstös – a holdi táj sivárságát ugyan jelzõ, de a torz, mégis élõ képeivel földrehozó –, a máskor narancsszínûvé válva ölelkezésre ösztönözõ, az ágyból tánctérré váló tenyérnyi téglatesttel együtt a színpad és az elõadás két fontos tárgyi kulcseleme. Misztikum és valóság elegyedik általuk a tragédia kiteljesedésében. A játéktér egyébként nem „krétakör”, de izzó, vörös téglalapot kijelölõ határvonal szabja meg a mozgáslehetõséget, ahonnan a kilépés szigorúan tilos, s ami hátborzongató pontossággal jelzi a tragédia szereplõinek azokat a korlátokat, amelyek tudomásul nem vétele az elkerülhetetlen büntetéseket is maga után vonja. A férje „hideg ágyéka” miatt meddõségre kárhoztatott hitves, Yerma számára a közösség normáinak való megfelelési törekvésén túl az egyik legszentebb parancs az élet továbbvitelének magasztos vágya, az anyaság ûzi. Anyává válásának tiszta lélekkel szeretne eleget tenni. Az õt õrületbe kergetõ vívódás tartja feszültségben a nézõket is. Kevés lazítást enged meg a rendezõ, csak néhány nagyon szép jelenet – például a játék a lepedõvel, majd Yerma és Mária valóban meghitt, rövid együttléte, illetve a mosás, valamint az asszonyok tánca lenne az. (Mert Yerma bensõbõl fakadó tánca, miként a többi táncjelenet is, azt juttatta eszembe, amit egyszer Benczédi Sándor szobrász kiáltott az egykori marosvásárhelyi Állami Székely Népi Együttes egyik próbáján: „Ne vigyorogjanak, a tánc komoly dolog!”)
S máris elérkeztünk az elõadás másik kulcseleméhez, a koreográfiához. Vámos Veronika budapesti flamenco táncmûvész és koreográfus csodákat mûvelt a figurásokkal. Bevallása szerint, amikor meghallotta, mit akar Béres: színészeket megtanítani táncolni, visszautasította. Aztán megnézett egy Figura-elõadást a budapesti Thália Színházban, és rájött: a figurások nem kényes mûvészek, jól mozognak, és nem félnek a nehézségektõl. Hát belevágtak.
És itt sírt a másik szemem. Ugyanis az összeesésig kínkeserves tanulással eltelt egy hónapig tartó felkészülés aligha éri el a várt eredményt, ha hétrõl hétre nem játsszák ezt a mozgásban is pontosan megtervezett, nagyon sok sikerrel kecsegtetõ darabot, melyben a tánc pótolja azt a hiányt, amit egyes gyönyörû szövegrészek elhagyása okoz. Itt elsõsorban Bálint Éva – Fiatalasszony – talán eddigi legemlékezetesebb szereplésére gondolok. Valósággal kigyúlt tánc közben, s önfeledt kitárulkozása felért bármilyen vallomással. Mert olyan összhang kell kialakuljon a sok-sok ismétlés alatt, amit az egyébként varázslói cselekedetre vállalkozó Vámos Veronika is megálmodott. A dramaturg Ungvári Zrínyi Ildikó. Továbbá meghatározó volt a sikerben a Dolorest alakító Boros Mária. A természet üzeneteit értõ és az ismereteivel élni is tudó szerep a tudás birtoklóinak fájdalmát is magában hordozza. Dolores jelenléte csaknem fennkölt, mint azoké, akik varázslatok birtokosai. Nem boszorkány, mégis félelemmel vegyes tisztelet övezi alakját. Kitûnõen érzékeltetik ezt a színpadi jelenlétük fontosságát is több leheletfinom jelzéssel tudtunkra adó sógorasszonyok (Tamás Boglár és Bándi Johanna). Hálátlan szerep jut Szabó Eduárdnak (Juan, a férj). Jóravaló, de szellem és lélek dolgában jóval „alacsonyabb röptû” asszonyánál. A munkába menekülve fogadja el sorsát. A földhözragadt, egyszerû ember nem szívesen beszél gondjáról, hitvese gyermeket akaró közeledésére csaknem megvetéssel válaszol, és a maga hozzájárulását a „kötelességteljesítés” szintjére süllyeszti. Ennek ellenére, alakítása nem nélkülözi az emlékezetes pillanatokat, fõleg asszonyával az utolsó képben vívott „küzdelmüknek” köszönhetõen. Yerma tragédiája azután teljesedik ki, miután rádöbben: ismét õ a vesztes, hiszen egy születendõ gyermekért, addigi tisztaságát feláldozva, csak elmegy a másokat gyermekáldással „ajándékozó” csodatevõ helyre, ahol ismét magtalan férjével kell eljárnia a násztáncot. És öl, majd elborult elmével is gyermekét siratja, mintha annak vált volna gyilkosává. Victort (Antal D. Csaba) a rendezõ tolószékbe ülteti. De úgy tûnik, alakja nem véletlen jelenik idõnként meg a hideg, ezüstösen csillogó holdtükörben. E villanások a beteljesületlen szerelemre utalás sikeres allegóriái. Yerma egyetlen szerelme, akinek érintésétõl annak idején égni kezdett a lány teste, nem kelt esendõségében sem szánalmat, s talán épp a lelki szépség és a mulandóság egy helyen történõ megjelenítése teszi ezt. Úgy élhet tovább a nézõk emlékezetében, ahogy a Yermáéban is. Bár szerelmük a reménytelenség szimbóluma is, Victor pillanatig sem sajnálandó: hisz õ a szeretett és a szerelem ereje által megszépített férfi.
Elgondolkoztató elõadás. Kár lenne, ha csak tíz-tizenöt fellépést érne meg. Színésznek és színházkedvelõnek egyaránt öröm a hasonló produkció, amelynek zenéje Apostolache Zénó ihletettségét dicséri.
Bajna György
Hargita Népe www.hargitanepe.ro
