Sevillai vigasságok: Figaro házassága
Elegáns és világos. Ez a két jelzõ ugrik be elsõként a Figura Figarójáról, azután jön a többi: stílusos, üde, friss, lendülettel teli és ötletes. Vígjáték, a szó legnemesebb értelmében. Felszabadult, nem nyomasztja a klasszikus komédiázás kényszere. Nincs ugyan különösebb kritikai éle, és láthatóan nem akar mélyebben vájkálni a jellemek mozgatórugóiban sem, de mindez nem is hiányzik: mûködik a történet, életre kelnek a figurák.
Anger Zsolt vígjátékot rendezett, biztos kézzel uralva a mûfaj minden porcikáját. Elsõsorban a tempóra ügyel, az öt felvonást másfél órába rántja össze, szünet nélkül. Az események felperegnek, s bár dramaturgot nem olvasni a színlapon, kíméletlen beavatkozással kerülnek ki a gyors ritmust megakasztó sallangok, az archaikus vagy unalmasnak vélt szövegrészek, a mellékszálak és a mellékesnek ítélt szereplõk az elõadás testébõl. Kihull a felesleg, még az elõadás vége is szinte kegyetlen precizitással ügyel, hogy a világosan kibontott fõ szólamot ne piszkolja a megírt végkifejlet temérdek félreértése és félperces bonyodalma. Zajlik is rendületlenül a komédia, egyedül a tárgyalás jelenete fárad meg kissé, leheletnyit lassít az iramon. De csak röviden szusszanhat a közönség a Thália nagytermében, mert a kikerülõ részek helyére be-becsúszó színészi találmányok nem sok esélyt hagynak a rekeszizmok pihentetésére.
Spanyolosra hangszerelt, de kortalan világ áll a színpadon. A jelenetváltást segítõ sötétekben felcsendülõ zenék mûfaji skálája a barokkos hangzástól a katalán rapig terjed. Bodnár Enikõ neutrális díszlete egy jóformán üres színpadi térbe helyezi az eseményeket, ahol mindössze három sor tiszta vászon lóg egymás elõtt, szárítókötélen, mint valami hagyományos commedia dell’arte elõadásban. A furfangos lepedõk sokféle alakváltozásra képesek: ide-oda húzgálva a grófi palota szobáiba pillantanak, összecsavarva pedig az éjjeli kert elszórt fáit alakítják, vagy egy terem lágy oszlopaiként állnak, amibe akár bele is csavarhatja magát a rejtõzni kívánó gróf vagy az apródja. Az andalúz miliõt és a karakterjegyeket domborítják Fekete Kata ruhái: sûrûn csattognak a legyezõk, s a szereplõk sokszor úgy mozognak a kosztümjeikben, mintha tangóra készülnének. A világos tónusú, semleges színpadképben a fekete és a vörös dominál. Figaro és Susanne sötét és szenvedélyes flamencóhoz vannak öltöztetve, s majd az esküvõ jelenete valóban táncbetét is lesz, egy visszafogott, de stílusban tartott jelzésekkel operáló össznépi koreográfiában, ám koreográfust szintén nem tüntet fel a színlap. A gróf és a grófné arisztokratikus öltözékében a piros virágzik: nemcsak Almavivában, de Rosinában is lángra-lángra kap a szexuális szenvedély. A kertész kopott alkoholista, a kamasz Cherubin pedig teniszhez öltözött: infantilisan hosszú zoknit és kisfiús rövidnadrágot visel. Mindez elindítja az egész elõadást a karikírozható toposzok felé, s a kissé melodrámába merített színészi játék nem is hagy ki egyetlen kínálkozó lehetõséget sem a komédiázásra.
Beaumarchais ötlettûzijátékai valósággal felragyognak az elõadás könnyed és feszes stílusában. A színészek élvezettel játszanak ki minden félreérthetetlenül kaján és frivol helyzetet vagy gesztust, nem menekülhet egyetlen poén sem. Mégsem érezni semmiféle erõltetett vagy drasztikus harsányságot: az elõadás nemcsak szellemes, de ízléssel összerakott. Pontosan kidolgozott figurákat látunk, színvonalas, „kíméletlenül” kimunkált vígjátéki alakításokat, nem pedig valami összetaknyolt haknit, amellyel oly sok esetben letudják a klasszikus vígjáték-irodalom nagyjait. Az invenciózus játékot nagyban segíti, hogy a több száz éve íródott darab elegáns eszközökkel szabadul archaikus kontextusából. Ennek talán legjobb példája, hogy Cherubin rajongása nem egy finomkodóan erkölcsös szalag tapogatásától szökik az egekbe, hanem a grófnõ vérforraló fehérnemûje iránt lobban fel, s hogy ezt majd magára is húzza az apród, játszik vele, mutatja, hogy az elõadás szervesen tudja az elengedhetetlen változásokat magába építeni. De igaz ez arra a közvetlen színészi játékra is, amivel a színészek megteremtik az alakokat. Cherubinként Antal D. Csaba egy érzelmes kamasz csetléseivel, és szívszorítóan vágyakozó pillantásokkal kunyerálja ki minden nõi szív gyengédségét. Rosina grófnéként Bartha Boróka minden bizonnyal bekebelezné a cuki apródot, ha módja lenne rá: suhogó eleganciája mögül minduntalan kielégítetlen nõi és anyai ösztönök horkannak elõ. Szabó Tibor önzõen grófi attitûdjei gengszterhez közelítik a figurát, de egy érzõ lelkû maffiózót láthatunk Almavivában, fantasztikusan savanyú arckifejezések és kaján gonoszkodások ezernyi árnyalatával. Szabó Eduárd Baziliója is inkább gengszter testõrének tûnik, mint a darabba írt zenetanárnak: „hangszere”, egy könnyen kipattanó rugós bicska, számolatlan geg ihletett forrása. Antónia kertésznõként Máthé Annamária az alkoholista mámorító szerepét játssza, Boros Mária kellemkedõ Marcellina, Veress László Bartolo doktora pedig egy undok öregember. Valamennyien erõs színekkel megfestett vígjátéki karakterek, talán egyedül Barabás Árpád feszes nadrágba bújtatott Figarója és Bálint Éva talpraesett Susanne-ja váltogat néha egy realistább tónust az elrajzolt melodrámával. Megvillan a sorsnak való kiszolgáltatottság például Figaro komolyra hangolt monológjában, ugyan nem a társadalmi igazságtalanság elleni kirohanásként, hanem egy csordultig keseredett férfi pillanatnyi felmutatásában, ám mindez elhalványul a komikum mellett: valójában az õ karakterében is a komédia dominál attól a pompázatosan szellemes kezdõ képtõl kezdve, ahol a világirodalom legismertebb borbélya jövendõbeli nejének izmos combocskáját beretválja.
