Szemeteszsák(mány)ok
Kutszegi Csaba a 3 tánc Beckettre gyergyószentmiklósi elõadásáról (2008. december)
A három becketti szövegbõl megidézett figurák közösséget alkotnak a Nagy Szeméttároló alján felépített szép, közös világukban.
Már az elõadás elsõ másodperceiben átélem: a 3 tánc Beckettre a mi világunkról szól. Pontosabban: arról a részérõl, amelyet magam körül érzékelek. Tehát nem az elmúlt századról, amelyben Beckettet folytonfurt ihlette a halódó nyugati civilizáció dekadenciája, de nem is a mai román valóságról (amit nem is ismerek) vagy Gyergyószentmiklósról, ahol Vava S,tefa¢nescu a fenti címmel megrendezte különös zenés-prózás-mozgásos elõadását. A produkció persze csak a magyarországi nézõ számára különös, mert nálunk ritka holló az olyan „fizikai színház”, amelyben mozgás, próza, ének, zene, színjátszás, látvány, díszlettárgyakkal és kellékekkel véghezvitt akciók, valamint hangulat és jelentés struktúrát alkotó, adekvát, élõ eleggyé, színházi eszközökbõl felépített színpadi entitássá képes vegyülni, ráadásul könnyedén, magától értetõdõ természetességgel.
Az elõadás azzal kezdõdik, hogy a magasból szemeteszsák(mány)ok zuhannak tompa puffanással a lomokkal mûvészien kistafírozott színpadra. A Chaplin-szerû karaktert idézõ Barabás Árpád (I. Férfi) ráront mindegyikre, sétabotjával „hasba” szúrja, földhöz szegezi zsákmányait. Már az elsõ akció után (amelyet a publikum persze derûnyilvánítással jutalmaz) tisztába jövök vele: olyan világba cseppentem, amely igencsak lent van (sokkal lejjebb, mint például az oroszul mélységes mélyre utaló Na dnye, ami Gorkij Éjjeli menedékhelyének eredeti címe), az égbõl mannaként hull a szemét, amely értéktelen és kvázigusztustalan is ugyan, de megszerzése embertársaim (és velük jómagam) létezésének legfõbb értelmét és örömét biztosítja. Nemcsak a szimbolikus külsõségek utalnak az engem körülvevõ világra, hanem a Barabás megjelenítette figura is (mert rendre ilyenekkel találkozom): nincsenek érzelemváltozásai, gépiesen, bábuként teszi a dolgát, eleinte kicsit ijesztõ, de tulajdonképpen nem antipatikus, pozitívuma még, hogy a késõbbiekben, ahogy jobban megismerhetõvé válik, egyre inkább szeretetre méltónak látszik. Be kell látnom: mi vagyunk, vagy én vagyok Barabás (a véletlen névazonosság okozta bibliai áthallás itt kifejezetten kívánatos). A késõbbiekben az I. Férfi a kisembersors metaforájává válik, sorsa, helyzete így még inkább bárki által átélhetõvé lesz. Alig telik el néhány perc az elõ-adásból, Barabás mozgása, mimikája, gesztusai alig változtak (akciói persze igen), de jellemvonásaiból egyre több mutatkozik meg. „Szó helyett tettel” – ez lehetne a Figura Stúdió Színház társulata által bemutatott elõadás készítõinek és elõadóinak – Beckettével rokon – ars poeticája.
A rendezés mellett a koncepciót is jegyzõ Vava S,tefa¢nescu az elõadásban „egy világba helyezi Beckett három szövegét”. Meg is jeleníti – az íróhoz hûen – a Némajáték I., a Némajáték II. és a Jövés-menés fõ motívumait. Az I. Férfi füttyszóra minduntalan kirohan a színpadról, majd ugyanolyan hirtelen vissza is tántorodik és elesik, nem tudjuk meg, hogy kint, a takarásban milyen erõ hat rá, csak annyi konstatálható: hiábavaló az erõfeszítése. Késõbb különbözõ tárgyakat próbál megszerezni – sikertelenül. Leginkább egy fentrõl belógatott vizeskancsóért küzd, amelynek oldalán „Apa” felirat olvasható, de hiába épít különbözõ tárgyakból emelvényt, amikor elérné a tárgyiasultsága ellenére megfoghatatlan, hõn áhított, feltételezése szerint testi és lelki szomját is oltani képes szimbólumot, az mindig feljebb emelkedik. Kötelet kerít, meghurkolja, majd az alkalmi lasszóval igyekszik – hasztalanul – megszerezni zsákmányát. Az újabb kudarc után fel akarja akasztani magát, de amint a kötél végét felerõsíti rá, a színpad elején álló stilizált fa egyetlen levélága rögtön lekonyul. Élve marad, ami leginkább azt jelenti számára, hogy változatlanul nem történik vele semmi az életben. Leül a fa alá, és nagyollóval a körmét kezdi vagdosni.
A Jövés-menés három hölgye, Flo, Ru és Vi (Bartha Boróka, Boros Mária, Vajda Gyöngyvér) mint kérészek (efemerek) bújnak elõ az elasztikus szemeteszsák-bábokból. Jelmezük és sminkjük színes, viselkedésük hektikusan csapongó, valóban olyanok, mint a tiszavirágok; tudható is: életük rövid lesz, mint eleve mindenkié. Viháncolva, sikongatva, felfokozott gesztusokkal, mimikával és mozgással kísérve nyomják semmitmondó szövegüket („Emlékszel, milyen volt régen… Fogjuk meg egymás kezét, mint régen…”). Már a leülésük sem problémamentes, és nem is tudják megfogni egymás kezét: a lábuk gabalyodik össze minduntalan – az I. Férfi bogozza ki végtagjaikat.
A II. és a III. Férfi (akik a Némajáték II. figuráinak inkarnációi) egymás ellentéte. A II. Férfi (Selyem András) örök optimista, tudata, mint egy konditermi fitneszgurué, nem engedi hasztalanul múlni ifjúsága drága perceit: görkorcsolyával sebes köröket ró, közben méri egyre javuló idejét, és a sikeres minifutamok után (amelyekben egyes-egyedül önmagát gyõzi le) örömteli „yes” kiáltást hallatva lelkesedését ösztönzõ jutalomfalatkákat adományoz magának. A III. Férfi (Kolozsi Borsos Gábor) az örök lúzer, aki sohasem félig teli poharat, hanem mindig félig üreset lát, folyton zokog, egész nap csak fetreng, minden percben öngyilkos akar lenni, ha nem kap (az élettõl) jutalomfalatkát, az a baja, ha kap, nem ízlik neki, és kiköpi.
A három becketti szövegbõl megidézett figurák közösséget alkotnak a Nagy Szeméttároló alján felépített szép, közös világukban. Hajba kapnak a mûanyag almákért folytatott harcban (az ember legnagyobb zsákmánya: a tudás fájának gyümölcse), boldogan kortyolnak a végre elérhetõ közelségbe ereszkedett Apa-vizeskancsóból – az I. Férfi persze most is lemarad róla. Utóbbi el is határozza, hogy új, szebb világot keres (útra készen szemeteszsák-batyut vesz a vállára), a többiek felsorakoznak mögötte, aztán… Aztán nem mennek sehova. Nem bírják otthagyni szeretett (szemét)tárgyaikat, elhagyni régi, csúnya világukat. Nagy, tömeges, hangos pantomimkavalkád után letelepednek a tudás (egyszersmind az élet és a halál) fája alá, és ott kezdetét veszi a néma imádság: hangfelvételrõl (kintrõl, takarásból, valahonnan) felcsendül az Agnus Dei. Beckett-Vava S,tefa¢nescu emberkéi csöndben várják az úrfelmutatást. De ki az Úr? Hol az Úr? Kell-e Úr?
A 3 tánc Beckettre átgondolt, kitûnõen kivitelezett, nagyszerû produkció. A helyenként harsány, commedia dell’ artéra utaló, „ripacskodó” elõadásmódja tudatosan, mértéktartóan, artisztikusan van megformálva. Az elõadásnak nincs banálisan szimpla, pusztán közönséget megnevettetni akaró jelenete vagy akciója, a vásári humorú helyzetek gondosan „el vannak emelve” – a triviálistól a jelentéses abszurdba. Ez – rendezõi koncepció és színészvezetés alapján – csak felkészült, fegyelmezett színészekkel valósítható meg. Ilyenekben bõvelkedik a kis létszámú társulattal rendelkezõ Figura Stúdió Színház. A szereplõk közül – bár Barabás Árpád sokáig egyedül viszi a prímet – igazságtalanság lenne bárkit kiemelni, annyira egységesen jól teljesít a csapat. A koreográfus-rendezõ a mozgás megalkotása mellett szemlátomást darabot is tud elemezni. Nem ráérez a Beckett-mûvek hangulatára, és „ihletett állapotban” elkészít valamit, amibõl, ha nem mondják, senki nem ismerne rá az ihletõ forrásra, hanem magát a Beckett-darabo(ka)t rendezi-koreografálja meg, mai korba adaptálva, szerzõhöz híven, de egyéni látásmóddal. Verbális anyanyelvi különbözõségeik ellenére a Figura színészeivel közös színházi nyelvet birtokol (anyanyelvi szinten), amelyrõl az elõadáson (újra) kiderült: különösen alkalmas igényes, mûvészi kommunikációra, és dekódolása a befogadó számára kifejezetten örömet nyújt. Még régi-új, szép-csúnya világban, hulló szemeteszsákok alatt is.
3 tánc Beckettre
(Figura Stúdió Színház,
Gyergyószentmiklós)
Díszlet, jelmez: Csiki Csaba. Koncepció, rendezés: Vava S,tefa¢nescu.
Szereplõk: Barabás Árpád, Selyem András, Kolozsi Borsos Gábor, Bartha Boróka, Boros Mária, Vajda Gyöngyvér.
