Új figurás-bemutató: Világtalanok
„Mindenképp meg kell nézni!” – kategóriába tartozik az új Figura-elôadás. A – kortárs, Jászai Mari-díjas – Kiss Csaba drámája alapján, Kövesdy István által színre vitt darab tömören fogalmazva: színházi ínyencség. Hiszen egy elôadás akkor mondható jónak, ha egy-egy kép, jelenet, vagy mozdulat napok múlva is felbukkan mosogatás, kávézás vagy munka közben. Akkor, ha vissza-visszatér a nézô gondolataiba, ha rágódik rajta, elemzi és újraelemzi azt.
A darab valós történet alapján született. Cselekménye: újranôsül az özvegyen maradt, vak fiával élô férfi. Az enyhén szellemi fogyatékos, intézetben nevelkedett feleség szexuális kapcsolatot létesít a fiúval. Az apa – féltékenységbôl – télvíz idején az erdôbe viszi fiát, aki nem talál vissza otthonukba, így megfagy.
A darab azonban több egy „csámcsogós” sztorinál. Emberek egymásrautaltsága és sorsszerû tragédiája rajzolódik ki. Egyrészt az alkoholistává vált apa és vak fia közötti „se veled, se nélküled” viszony tart görbe tükröt a nézô elé. Látszik, ta-pintható, hogy kettejük kényszerû együttélésének nem lesz jó vége. De a külvilág – a nézôtéren ülôket is tekinthetjük annak – nem avatkozik be. Tudjuk, látjuk, érezzük, hogy végzete felé rohan a két ember, de nem teszünk semmit. Illetve a valós helyzetben sem tesz senki semmit. Legfennebb beszél róla.
Számos kérdést felvet, hogy mi játszódhatott le az apa és a fiú között? Valóban gyilkosság volt? Képes saját gyermekét „halálra fagyasztani” egy apa féltékenységbôl?
Másrészt érdemes elgondolkodni azon, hogy a fagyos hidegben, az erdôben kódorgó fiúban mi játszódhatott le. Akart-e viszszatalálni? Akart-e visszamenni abba a házba, ahol megtûrt volt? Hiszen akár ismerhette is az utat hazáig.
Millió más kérdést is felvet a darab. Hányszor taszítjuk ilyen helyzetekbe egymást? Miért nem segítünk, ha hasonló – végzet felé robogó – sorsokat látunk? Miért csak bámulunk, bambulunk? Miért?
És ettôl a számtalan – átgondolásra váró – kérdéstôl jó a darab. Persze, ehhez elengedhetetlenül szükséges volt a figurások (Antal D. Csaba, Bálint Éva, Barabás Árpád, Bartha Boróka, Boros Mária, Domokos Erika, Szabó Eduárd) felejthetetlen játéka is. No meg, ahhoz, hogy ínyencség kerüljön a nagyérdemû elé, szükség volt egy jó „szakácsra” (Kövesdy István) is.
„Szép ez a történet, olyan, mint egy ballada”
Kiss Csabát, a Világtalanok szerzôjét, az elôadást követôen kérdeztük
– Azt látta-e ma a színpadon, amit a dráma írásakor elképzelt?
– Minden elôadás más. Ennek a darabnak volt Pesten egy ôsbemutatója, és az is egészen más volt. Ebben az elôadásban egy erôteljes, intenzív színészi játék volt. Nagyon szerettem. És nagyon közel állt hozzám az is, hogy absztrakt térben csinálták, úgy érzem, hogy egy nagyon fájdalmas, de nagyon izgalmas elôadás lett belôle. Remélem, hogy a gyergyóiak is szeretni fogják.
– Mennyire valósághû a dráma?
– Beszéltem a hozzátartozókkal, az intézet igazgatónôjével, aki benne is van a darabban. Tehát, ami az elôadásban elhangzik, az mind hiteles dolog. Minden így volt. Még a kutya is így volt. Sôt, amit énekelnek – van egy ilyen dal, amit a fiú elkezd énekelni – az volt a présház tetejére vésve. És ez nekem annyira tetszett, hogy ennyire valóságos, hogy használtam is a darabban.
– Ismeri a történet folytatását? Mi történt ez után a valóságban?
– Az apát is és a lányt is elítélték. Azt mondta nekem a nyomozó, aki foglalkozott az üggyel, hogy az apa teljesen bezárult a történések után. Nem volt hajlandó senkivel sem beszélni, a tárgyalást is úgy hallgatta végig, mint aki ott sem volt. Tehát lehetett érezni, hogy a fiával való szakítása nagyon mélyen történt. És én azt érzem, hogy ebben a gyergyói elôadásban is ez született meg, hogy a két ember között, a két férfi között egy nagyon mély köz van, tehát veszekednek folyamatosan, verekednek állandóan, de hogy az utolsó pillanatig összetartoznak.
– Van-e napjainkban, ebben a felszínes világban közeg, amely befogadja az ilyen jellegû darabokat?
Szerintem minden ember családban él. Minden embernek van apja és vannak gyerekei, mindenkinek vannak szerelmei és vannak csalódásai, tehát ez nem egy mai világtörténet. Amikor írtam, úgy írtam, mint egy antik görög történetet. Azt éreztem, hogy nem idôhöz kötött. Az emberek gyötrik egymást, egymás életét kihasználják, és nem tudnak szabadulni egymástól, és minél ridegebb a világ, annál erôsebb a kötelék egy családon belül. Még akkor is, ha ez kifelé konfliktusokkal zajlik. Szerintem ezért szép ez a történet, olyan, mint egy ballada.
2008. április 17-23. Csata Orsolya
Legutóbbi hozzászólások